dav

Mit, miért, miből – közösségépítés a Kanári-szigeteken

Kaptam egy furcsa kérdést. Egy kicsi, de ízléses Santa Cruz-i szobában fel is olvastam a többieknek. A Kanári közösségépítéshez érkezett a kérdés:

“Mit, miért, miből?”

Tanakodtunk, hogy vajon mit lehet erre írni, ami át is megy. Világokat hidalunk át ugyanis most úgy érzem- Morpheus kék tablettát tartó kezének csuklójától indulva áthaladunk a karján, s kaján mosollyal a haján – de nemigen van haja Morpheusnak, így tovább építjük hidunkat a piros pirulát tartó keze felé. Vajon milyen választ adhatok írásban ilyen messzi kis “országból”?

Sorjában haladunk, mint afféle rendes emberek: az eleje még könnyű úgyis:

Mit

Mit csinál az ember, ha van ideje? Imádom ezt a kérdést :-)

Azért kezdem ezzel, mert nekem fontos átmenet az időérzékelésem megváltozása: Milyen a természetes idő? Hogy telik-múlik, mikor nem órakattogásként jelenik meg bennem, kérlelhetetlen egymásutániságban darálva a fogyó, egyforma másodperceket? Milyen a természetes időérzékelés, mikor ismét rámköszönt? Mikor már hetek óta azt sem tudom, milyen nap van, nem hogy azt: mennyi az idő? Az idő fogaskerék kattogás-szerűsége lassan feledésbe merül, és előbukkannak a kis finom napszakok, a természet időjelzői, mint az évszakok. A napszakok mintha jelenetekként egy-egy rendezői döntésre állnának át egyikről a másikra. Közöttük pedig mindenféle dolgok történnek az idővel. Megy az kifelé, befelé, … teljesen más dolgok tűnnek értelmesnek a rétestészta időben… például ma mulcsot (mulch) hordtam a repülőtér területéről a “kemping” területére kertépítő szándékkal. Ez munkának tűnik a fogaskerék időben. 4 forduló, 2*4 = 8 láda mulcsot hordtam át és terítettem el a növényeken, néhány új ágyást is csináltam, föld is volt benne jócskán. Ez a rétestészta időben, a természet hullámain úgy zajlott, hogy közben egy időtlen folyamatnak tűnt. Számos felismeréssel járt, egyszerre volt szimbolikus és pillanatnyi. Valószínűleg elsőként vittem oda nem “építési anyagot”, hanem növényeket tápláló talajt és vízmegőrző takaróréteget. Egy új korszak kezdete – nekem. Kiváló mulcs lelőhelyet találtam. Valamelyik tomatera az elhasznált, összekötözött paradicsomszáraitól a repülőtér elhagyott, külső részén szabadult meg. Nagy halmokban, félig már elkorhadva, alul humuszosodva áll a temérdek mulcs kincs – ingyen (előrevetül a miből kérdés). Pont a napokban jutottam el oda, hogy le kéne kicsit takargatni a köröttünk hullámzó kősivatag növényszerű részeit, meg jól beföldesíteni, hogy a tabaibán (helyi bokorszerű izé, természeti csodanövény lény) kívül más is életben maradjon. Kísérletezést igényel a dolog. Mezítláb mentem, mert ez egyben újabb érzékelési viccesség, mint a rétestészta idő. Ebben a fajta időben teljesen ÉRTELMES DOLOGNAK TŰNIK órákat (lehet hogy csak perceket) tölteni azzal, hogy a barlanglakók hagyományos öltözékében (rövidgatya, ez esetben még póló is) mezítláb mulcsot hordok a sivatag egyik pontjáról a másikra. Egy szakállas barlanglakó, ahogy nagy ládákkal mászkál át kényelmes, időtlen léptekel az országúton. Nem tulajdonlom a sivatag egyik pontját sem. Semmi haszonnövényünk sincs a kertben. Miért tűnik ez értelmesnek? Talán mert este, éjjel, reggel, és a számos napszak és időjárás kombinációban is kiváló ott a kempingben a kilátás? Vagy mert már annyira összebarátkoztam ott az egyik gyíkkal, hogy a lábamra mászik délelőttönként?

Hogy írom le a könnyed élet álomszerű gondtalanságát, mikor én is emlékszem a tanult tehetetlenség félelemsuttogós mileszholnap kérdéseire és horrorisztikus Grimm meséire, melyek nem hagyják hogy kiderüljön hogy mi lesz a gondtalanság holnapján? Talán ilyen kis beszúrós sarkokkal is próbálkozok itt, a válasz hűlt helyén: Mikor azt kérdezem, mi lesz, hogy lesz, miből és hogy hol fogok aludni, akkor kevés esély van rá, hogy belül mélyen és elégedetten duruzsolva alszok el, kalandos holnapot remélve és teremtve, bízva a kiváló rendezői fordulatokban. Bízva magamban, a kalandom folyamatosságában, az előbukkanó szálak bölcsességében és lehetőségeiben.

Egy véletlenszerű, külső és objektív, saját tetteimtől, döntéseimtől, kéréseimtől és elvárásaimtól független világot tanít a tudomány, ez a tanult tehetetlenség. Aki ezt elhiszi, meg sem próbálja kitárni, kifejleszteni azokat az érzékszerveit, melyek “képbe hozzák”. Mert minden érzékszerve valószínűségeket számol, matekozik. El se hiszi, hogy bármi köze lenne a gondolatainak, álmainak, döntéseinek és félelmeinek a holnapjához. Hiszen az véletlen! El se tudod tőle venni, kincsként cipeli a haszontalan nézőpontjait, melyekért oly sok szép éjszakát tanult át. Előre betankol az ilyen, önmagában hitetlen lélek mindenből például, ahelyett, hogy könnyedén nekivágna valaminek. És mivel az elméje nem a gondtalanul teremtő módban működő lény elméje, teremt neki okot is, hogy igazolja saját működését: még így is otthon marad pár fontos elem. A gondtalan teremtő módban működő agy mindent amire rákoncentrál, létre tud hozni. Ő mindent ami kell talál akár a helyszínen, akár 10 méterre a másik kínlódásától.

A piros tablettát nem elég bevenni. Az az aszpirin. A piros tabletta egy döntés, de nem egy pillanatnyi valami. Egy olyan út kezdete, mely nem is út. Egy mérföldkő, egy kezdet. Egy ilyen kezdet úgy élni  kezdeni, hogy nem csak látom a jeleket, hallom belül a szükséges információkat, hanem megyek is a jelekkel. Nekem ilyen a kanári térség. Szerelem, titokkal teli hívás, jöttem. 4 éve nem tudom megfogalmazni hogy miért, és mégis tudom. Itt jók az energiák egy kis személyes evolúcióhoz, tisztább a tér úgyszólván. Nincs az a rohanás, gyanakvás, félelem a levegően. Pihenőidő. Felkészítő és kiképzőhely a következő kalandokhoz, melyekről még oly keveset tudunk. Sokan vonzódunk ide pszichedelikus lények, intenzív belső világokkal megáldott fura madarak, akiknek már a szeme sem áll jól. Ez a világ külön rengeteg cikket is megtöltene izgalmas karaktereivel, mágusaival, manóival, orkjaival és tündéivel. Mikrotársadalom, mint a varró mamik klubja.

Miért

Természet! Érdekes emberek, sorsok! Különbözőség! Rengeteg tanulás. Valami más. Otthon is jó, itt is jó, máshogy. Szabadság érzés a levegőben. Más, alternatív lények társasága és energiája! Egy 4000m magas vulkán. Vulkanikus környezet, ami nekem tetszik. ÓCEÁN. Mert tanulom mi a fenntarthatóság, mi a természetben élés. Mert itt ingyen is könnyű boldogan élni. Mert kellenek alternatív utak és kísérletek. Mert szeretem ezeket a csodálatos embereket, a kanáriókat. Mert valami más fejezet jön, s itt felszedhetem azt a tudást, ami kell hozzá. Én is a tanult tehetetlenségből jövök, nagyokat néztem ám hogy ehhez képest még mik vannak és mit lehet. És csak az elején vagyok. Ha tudnék jobbat, máshol lennék, pont ott. Most itt nekem jobb, mint magyarban, jobb mint máshova utazni. Ide is haza járok. Az otthonomról írok, ennyi. Kettő van. A második több sziget is mindjárt. Itt jobb az idő télen. A természet legyen a botcsinálta felsorolás végén is:-) dav

Miből

Kijönni olcsón is lehet. Itt ingyen is lehet élni. Fűteni sem kell. A 100 eurós jegy kb idehoz. A kaját lehet venni, kb annyi mint otthon. Mások a termékek, dolgok. Könnyű, és jóval kevésbé ciki itt kukázni. Spanyolországban elterjedt, hogy a megmaradó, aznap lejáró, kidobandó termékeket begyűjtik a részorulók, közösségek. Elkérik, vagy megvárják a kukáknál míg kihozzák. 20 embert is el lehet belőle tartani. Szervezést és készletezést igényel. Rendkívül sok ételt lehet szerezni könnyen. Főzés szinte mindennap van. A közösség olyan mint a család. Ha főzöl az étel ára töredéke, de mi főleg reciklált alapanyagokból főzünk. Az ételre tehát nem muszáj költeni. De lehet, mindenki azt vesz, amit akar. A közösség eltart, ha segítesz fenntartani, hozzájárulni. Elmész fáért, főzöl, szerzel ételt, segítesz barlangot meszelni… karrier nélküli élet, a tanulás szintén folyamatos. Pénz is akad mindig. Jönnek emberek a pénzes világból, néha én vagyok az. Veszünk ezt-azt. Napelemet a laptopokhoz… vannak más pénzszerzési források is, ezen a téren sok még a fejlesztendő terület. De ne legyünk telhetetlenek. A Kanári ad. És néha elvesz. Akkor is ad, úgy tartjuk. Szállásra nem költünk, pénzt sem kérünk érte. Más közösségekben ez változó. Sok ingyenes befogadó közösség várja itt a kalandor lényeket, akik be tudnak illeszkedni oda, ahol éppen járnak, vagy ahol hosszabb ideig megtelepszenek. Tele a világ utazó kalandor lényekkel, akik sokszor nem tudják, hol alszanak ma este, és miből esznek holnapután. És többnyire esznek, alszanak. Mikor kellett, utcazenéért is kaptam pénzt. Mikor kellett, ingyen is befogadtak lakótársnak, kérés nélkül is általában. Mondanom sem kell, a szemük sem állt jól. Fura madarak…

Még példák a miből-re:

Mindenki másból. Mellettem alszik egy utazó sámán. Másik oldalon alszik üzleti zsenink, aki az otthoni szervezetfejlesztési projektjeink nagy varázslója, mikor Magyarországon projektet válalok, akkor vele dolgozok. Most ő van itt. Vannak itt kerttulajdonosok, mindenféle hippik, pihenő üzletemberek. A mi közösségeink tagjai valahogy mind sokat látott emberek. Olyanok, akiknek eléggé fontos a szabadságuk ahhoz, hogy előre vegyék a listán. A magyar munka-valósághoz szokott emberek szerintem nem is sejtik, hányan élnek teljesen másfajta életet – onnan nézve a peremvidékeken. Onnan nézve talán értelmetlenül. Innen nézve jobb nem ítélkezni. Inkább örülök annak, hogy A BIBŐL KÉRDÉS HÁTTÉRBE SZORULÁSA AZ ÁLMOKAT HOZZA KÖZELEBB. Mert itt, a peremvidéken előbukkan sok olyan igazság, ami a túlhajszolt melóhelyről láthatatlan, pedig mindenki keresi: hogy miként boldogulhatok valójában. Boldogulni. Egy álom felé indulás az egész pókhálót megmozdítja. Jönnek a szálak. Ha erőforrás kell, akad valahonnan. Minden jön. Vagy mindenért küzdeni kell. Megszokás kérdése, a megszokás pedig merevvé válik. Átmenni egyik létállapotból a másikba igazi kalandor feladat. Innen nézve nagyon furcsa hogy mi megy Magyarországon vagy máshol, pláne hogy miért. És ne is kérdezzük, miből :-)

 

Mára elég ennyi erről, az éjszaka mélyén járunk lassan, a többiek már alszanak a földön, matracokon körülöttem. Igénytelen, szeretetteli világutazók. Imádom…

Pali